Dante Alighieri 1307 és 1321 között, 14 éven keresztül dolgozott fő művén, a Divina Commedián, melyet a magyar olvasók Isteni színjátékként ismerhetnek. Dante alkotása a korban – és még Gutenberg előtt járunk! – néhány évtized alatt egész Itáliában elterjedt, és olyan népszerűvé vált, hogy a Biblia után a világ második legtöbbet másolt könyve lett.

            E népszerűségben közrejátszik, hogy Dante alkotását az utókor már igen hamar az isteni jelzővel illette meg, miközben elfelejtődött, legalábbis mellékessé vált az eredeti címe, a Commedia, mely egy műfajt és egy stílust egyaránt jelöl – a 13–14. században az olyan műveket hívták „komédiának”, melyek szerencsés kimenetelük révén ellentétben állnak a tragédiával, és melyektől a magasztos stílus, a dolce stil nuovo mellett megfér az alantos nyelvhasználat, sőt még az obszcenitás is. Dante műve is ilyen, hiszen az eltévedt főhősünket a mű elején a bűn allegorikus erdejében találjuk, aki végül bűneitől megszabadulva a Paradicsom legfelső egében színről színre láthatja Istent. Rendkívül sokrétű és sokszínű útja során Dante a korabeli toszkán olasz nyelv minden regiszterét feltárja olvasója elé: a kifinomult líraiság fennkölt szólamain keresztül, a tudományos értekező próza terminus technicusain át egészen az útszéli kocsmák alpári stílusáig meglehetősen sok csoportnyelvet mutat be.

            Dante vajon gondolhatta-e azt valaha is, hogy művének a lehető legjobb sors adatik meg, azaz igazi klasszikussá emelkedik az utókor szemében? Ebből a szempontból a magyar olvasók is szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen Babits Mihály 20. századi fordítása nyomán nálunk is klasszikussá és a középiskolai oktatás számára kötelezővé vált. Babits lenyűgöző tehetségéről ad tanúbizonyságot a Commedia magyar nyelvre való átültetése, mégis mára meghaladottá vált, a sorok kimódoltnak hangzanak a mai fülnek, mert nyelvezete túl bonyolult ahhoz, hogy a mai olvasó számára, ha nem is olyan könnyen, de befogadhatóvá, ne adj isten, élvezhetővé váljon. Emiatt jelenti Dante Isteni színjátékának a fiatal olvasókkal való számbavétele meglehetősen neuralgikus pontját a középiskola irodalomtanításnak.

            Babits fordítása másképpen tekint Dante művére, mint ahogy azt egy mai kor emberének esze diktálja. Babits fordítása megfelelően pazar rímekkel és bravúros szófordulatokkal operál, de ebben a szecessziós pompában számunkra már elvész az eredeti mű nyelvi pluralitása, és sajnos a tudományos jellege is. Nádasdy fordítása viszont Babits megoldásaihoz képest szókimondóbb, a jelenkor emberének szívéhez mindenképpen közelebb álló – az Isteni színjáték új fordítása lehetőséget ad arra, hogy Dante művét ne egy érthetetlen szöveghalmazként azonosítsuk.

            Amikor Nádasdy Ádám nekiállt heroikus munkájának, a jelenkor olvasójának perspektívájából közelítette meg tárgyát, így Dantéra elsősorban már tudósként, és nem lírai zseniként fordította tekintetét. Az Isteni színjáték amellett, hogy verses kaland- és/vagy fejlődéstörténet, tankönyvszerűen enciklopédikus összefoglalót is kínál a középkor teljes tudásanyagáról, hiszen a szereplők szinte lépten-nyomon olyan tudományos és teológiai kérdésekről beszélgetnek, mint hogy miért látjuk foltosnak a Holdat, vagy éppenséggel üdvözülhetnek-e azok, akik még a kereszténység előtt születtek. Ráadásul Dante még arra is figyelmet szentel, hogy a Pokol, a Purgatórium, illetve a Paradicsom geográfiáját mérnöki precizitással rajzolja meg, és az idő múlását is percre pontosan jelzi. A mű e aspektusa az olvasóban azt az érzést kelti, hogy ha a Pokol valóban a fizikailag tapasztalható világ részét alkotná, akkor az éppen úgy nézne ki, ahogy az a leírásban található.

            Nádasdy fordításának legnagyobb érdemét az adja, hogy gördülékeny, könnyen olvasható szövegével a mű tudományos-fantasztikus jellegét kidomborítja, és így az Isteni színjáték eklatáns részévé teszi e vonalat. Ő más utat követett, mint elődje, Babits, mert ugyan kompromisszumot kötött Nádasdy is, de ő azzal, hogy a rímeket elhagyta – melyet Babits mértani pontosággal követett –, ezáltal pontos és érthető munkát teremtett. Az érthetőséget ráadásul megerősítik lábjegyzetei, valamint az új kiadáshoz MOME-hallgató által készített újszerű ábrák is.[1] S hogy ez az új fordítás klasszikussá válik-e, azt majd az idő dönti el, de annyi bizonyos, hogy ennyire közel még nem érezhettük magunkhoz Dante Divina Commediáját.

*

Az Isteni színjáték legismertebb, legnépszerűbb részének egyértelműen a Pokol tekinthető, talán nem hiába ezt kéri számon a középiskolai kerettanterv. A továbbiakban néhány izgalmas szempont mentén veszem sorra Dante alkotását.

            Szereplőnk, Dante 1300-ban, nagycsütörtök éjjelén, életútjának felén, harmincöt éves korában indul el túlvilági utazására, hogy meglelje az üdvözülés útját, és hírt hozzon róla társainak. Ebből az alaphelyzetből indul a Pokol első éneke, amely egyben utal a mű egész lényegére, valamint összefoglalja a víziós utazás szerkezeti felépítését. De e misztikus tapasztalat nyelvi megképzésének számtalan akadálya van, melyre az elbeszélő sokszor figyelmeztet a műben.

A Mennyben, ahol legjobban ragyog,

            ott jártam én; s láttam olyat, miről

            sem tudásom, sem erőm nincs beszélni,

mert ahogy vágyának tárgyát az elme

            megközelíti, úgy belémerül,

            hogy a leírás csak kullog utána.[1]

            A nyelvi megformálhatóság nehézsége miatt, illetve a középkor művészi kifejezésmódjából adódóan a Commediát az allegorikus kifejezésmód uralja poétikailag. A műben eklatáns szerepet kap az út, utazás allegóriája, hiszen folytonos helyzetváltoztatás tapasztalunk. Az út az egyik legősibb szimbolikus jelentéssel bíró archetípus, hiszen gyakran kapcsolódik össze egy ember életútjával, vagy éppen egy elérendő eszmény jelképévével. Ezzel korrelál maga az utazás is, amelyhez olyan szavak társulnak, mint pl. felfedezés, beavatás/beavatódás, megtisztulás, a földi létből a transzcendens szférába való átkelés, valamint az ember önmagára rátalálásának folyamata. Dante utazása az isteni világrendbe lépést tematizálja, miközben saját élete mélységére hatol, kvázi beavatódik és beavattatik önmagába.

            A Pokol kapujának felirata a harmadik rész elején található, mely a teológia hagyományos kifejezésével (Hatalom, Tudás, Szeretet) nevezi meg a Szentháromság személyeit. E tulajdonságok lényegi módon vesznek részt a Pokol megteremtésében. A keresztény világkép felfogásában ugyanis az e világi lét a halál utáni állapotot előképe, mert Isten a lelkek túlvilági helyét a földi lét milyensége alapján jelöli ki, tehát a jók, akik életükben. Így a lelek túlvilági sorsa az ember földi életének lényegét is bemutatja. A Pokolban a Teremtő hatalma bűnhődésre kényszeríti a vétkeseket, a Fiú bölcsessége révén a bűn természetéhez mérten kiszabja a vezeklést, a Szentlélek szeretete pedig a rossz megszüntetésével helyreállítja a világ rendjét:

Általam jutsz a kínok városába,

            általam jutsz az örök gyötrelembe,

            általam jutsz a kárhozott csapatba.

Az igazság vezette Alkotómat:

            isteni Hatalom formált meg engem,

            legfőbb Tudás és első Szeretet.

Előttem nem volt semmilyen teremtmény,

            mely nem örök. Én is örök vagyok.

            Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel![2]

            Fontos kérdésként vetődhet fel a diákokban: Danténak miért Vergiliusra esett a választása, hogy művében főhősünket az antik irodalom legnagyobb költőjének a lelke vezesse. E választás egyrészről indokolható azzal, hogy Dante családja latin eredetűnek tartotta magát, ahogy Vergilius is latin volt. Másrészről Dante az Aeneis költőjét a mesterének tekinti, melyet meg is említ a Commediában (Te vagy a mesterem, a mintaképem; / a szép stílust tetőled kölcsönöztem, / mely tollamnak megbecsülést hozott.[3]). Harmadrészről azzal is indokolható Vergilius szerepeltetése, hogy a középkori felfogás szerint Vergilius túllépett a pogányságon, mivel IV. eclogájába jövendöli meg a Megváltó, Jézus Krisztus eljövetelét. És mivel Dante a császári hatalommal szimpatizált, Vergilius eposzában megjelenő Augustus principátusának elfogadása közvetett módon Dante császárokhoz kapcsolódó viszonyának létjogosultságára mutat rá, azaz, hogy a Pax Romana alatt béke és biztonság honolt a birodalomban.

            Vergilius „funkciója” az első énekben: Dantét a másik útra kell vezetnie, illetve a fontosabb állomásokat adja meg, melyekről rövid összefoglalót is ad, így jelölve ki az olvasó számára is egyértelműen azt, hogy itt egy misztikus utazásról van szó. Ugyanakkor Vergilius nem játszhatja végig a kísérő szerepét, mert pogánysága megakadályozza ebben; tehát a Paradicsom kapujánál búcsút vesz Dantétól, és Beatrice veszi át a vezető szerepét.

Illusztráció

Mivel számtalan képzőművészeti alkotás dolgozta már fel az Isteni színjátékot, így választásom egy olyan munkára esett, ami ugyan eddig kevés figyelmet kapott, de hallatlanul izgalmas átdolgozását adja a műnek. Marcel Ruijters magyarul Inferno – Pokoli színjáték címmel megjelent munkája 2008-ban az év képregénye lett Hollandiában. Ruijters Dante művéből csak az első részt vitte színre, ugyanakkor néhány jelenetet átemelt a Mennyből és a Purgatóriumból is, de ha a teljes Isteni színjátékot megrajzolja, 500 oldalas lett volna a kötet a mostani majd 130 helyett.

            Ruijters Dantéből Dantát, Vergiliusból Vergiliát csinált: e nemváltoztatással azt akarta érzékeltetni, mennyire külön világban éltek régen a nők és a férfiak. A holland képregényrajzolónál a nők a tudás egyedüli birtokosai, akik erődökben és kolostorokban laknak, a férfiak itt csak ágyékkötős állatok. Ez nem feminizmus a propagandáját, hanem a középkori viszonyok paródiáját jelenti.

            A holland művész éveken át egy kísérteties, egyházi tulajdonú épületben bérelt stúdiót, és a hely annyira megihlette, hogy számos képregényét a középkori metszetek stílusában rajzolta meg. Nincs ez másként a Hieronymus Bosch-t idéző Inferno – Pokoli színjáték c. képregényében sem, amelyben még alkimista szimbólumokat is felfedezhet a figyelmes olvasó.  Ennek oka az, hogy Ruijters éveket töltött a középkori alkímia tanulmányozásával és a kereszténység előtti pogány szimbólumok megfejtésével.

            Irodalmi és egyházi körökben még nem igazán ismerik Marcel Ruijters zseniális Divina Commedia-újraértelmezését, pedig, ha a katolikus körök tudomására jutna, akkor valószínűleg akkora reklámot generálnának neki, mint legutóbb tették A Da Vinci-kód esetében.

            Nagyszerű kötet ahhoz képest, hogy a képregényes változatai a „kötelezőknek” sokszor mennyire egysíkúak, és hihetetlenül lebutítottak. Nagyon tetszett, hogy a korhoz illő metszetszerű rajzai voltak. Nyilván nem pótolja az eredetit, de nyugodt szívvel ajánlom minden érdeklődő szíves figyelmébe.

[1] Dante Alighieri, Isteni Színjáték, ford. Nádasdy Ádám, Bp., Magvető, 2016, 511.

[2] Dante, i. m., 61. A Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! szállóigévé vált mondatot Nádasdy (és Babits is) Angyal Jánostól vette át. Angyal 1878-ban fordította az Isteni színjáték Pokol részét.

[3] Uo., 49.

[1] További tervek: http://mome.hu/hu/h%C3%ADrek/1349-dante-k%C3%B6nyvbemutat%C3%B3