Hajdan ütlekkel magyarázták a mi atyáink,
Hogy mi az alsó rend törvénye? kinél az igazság? -
Aki erősebb vólt, ugyan az kényére bitangolt.

(Lúdas Matyi: A szerző az olvasókhoz)

Ki ne ismerné – még ha csak a különböző feldolgozások révén is – Fazekas Mihály elsőként 1815-ben, akkor még ponyvakiadású, Bécsben megjelenő, azóta több mint 80 kiadásig jutó, számos átdolgozást megélt Lúdas Matyi című elbeszélő költeményét, és az abban feltűnő gonosz, kegyetlen – és nem mellesleg testes – Döbrögi Úr alakját, aki zöld ingeseivel jól elagyabugyáltatja az újdonsült kupeckedőt, amiért annak derogál süvegét levenni fejéről, illetve amiért libáit nem hajlandó féláron kínálni a földesúrnak?[1]

Matyi, e mindenki számára kedves? szereplő alakjával már annak okán sem nehéz azonosulni, hogy az elnyomott, megaláztatott egyén (többszörösen is) kiegyenlíti a számlát egy olyan autoriter igazságszolgáltatási (vagy inkább büntető) struktúrában, amelynek a működése során fellépő anomáliák természetesen a tehetős rétegeknek, a kiválasztott keveseknek kedvez.

A vásári verésig csupán tétlen, lébecoló kamasz az elszenvedett atrocitások miatt úgy lesz kénytelen felnőni, hogy a diktatórikus rendszerek motorját jelentő elnyomó mechanizmusokat a sajátjává teszi, ezzel mintegy legitimálva azokat, melyek ellen azonban eddig ő maga ellenszenvvel viseltetett és lázadott a maga sajátos eszközeivel. A harmadik verésre készülve Matyi már polgárként megjelenve ad pénzt hasonmásának, egy idegen sihedernek, aki ezt követően virgonc lován elszáguld, hogy megbízatását teljesítse (mellyel főhősünk szimbolikusan egykori énjétől búcsúzik). Az utolsó levonásban tehát főhősünk nem más, mint „az elfáradt, már csak mások teste felett erkölcsi indok nélkül tort ülni tudó bosszúálló”.[2] A történet paradoxona, hogy a kezdetben még rokonszenves fiú a végére már sokkal inkább tűnik egy szadistának, mintsem egy szimpatikus figurának, hiszen az utolsó verés alkalmával Döbrögit az irgalom legcsekélyebb jelenléte nélkül – ájultan kezdi el ütlegelni:

Döbrögit a' mennykő ha azon nyomban megütötte-
Vólna talám sokkal könnyebb lett vólna szegénynek;
Öszve rogyott, és a' kotsiból ájúlva zuhant le.
Ott Matyi szánakozás nélkűl megverte utólszor;
'S erszénnyét a' Lúd árrába viszont kiürítvén
Mondja: ne féljen az Úr, már többször nem verem én meg.
Azzal lóra kapott, 's el ment dolgára örökre.

Fontos azonban megemlíteni, hogy a marxista irodalomtörténet egyoldalúan azt próbálta bebizonyítani, hogy „az elbeszélő pozitív értelemben elfogult a címszereplő iránt. Ezt azért szimulálták, mert ideológiai okok miatt azt feltételezték, hogy a szerző népbarát volt.”[3] Pedig ez messze áll a valóságtól. A 20. század második felének erőteljes politikai színezetű interpretációjaként Lúdas Matyi és Döbrögi oppozíciója mint a patriarchális rend két végpólusát adó szereplők harcaként vált meghatározó értelmezési stratégiává Fazekas művét illetően. Azonban „[a]z elbeszélő távolságot tart az általa elbeszélt történettel szemben, és messze nem azonosul a címszereplővel. Sőt, a Matyihoz fűződő viszonya inkább negatív előítéleteket mozgat, amit stiláris eszközökkel jelez is, összekacsintva olvasóival.”[4]

A továbbiakban azt vizsgálom meg, hol, hogyan és miért kerül(hetet)t be a köztudatba a dagadt földesúr archetípusa, és mi indokolta alakjának eltorzítását a különböző illusztrációkban és feldolgozásokban. A szoros olvasás során láthatóvá válik, hogy a háromszori verést elszenvedő nemes testalkatáról egyáltalán nem tudunk meg semmit, ezzel kapcsolatban csak a feldolgozások Döbrögi-alakjai szolgáltatnak támpontot, vagy vezetik félre a jámbor olvasót.

Az 1817-es, autorizált kiadásban például Döbrögi Úr nem küzd súlyfelesleggel, melyre Szilágyi Márton hívja fel a figyelmet, „hogy az az ábrázolási tradíció, amely szerint a fiatal és snájdig Matyival egy idősebb és ellenszenvesen kövér uraság figurája állna szemben, nem Fazekas szövegéből ered: magából a Lúdas Matyiból Döbrögi külsejére, korára és testalkatára nézvést semmit sem lehet megtudni, sőt, még az 1817-es kiadás rézmetszetei is egy vékony, bajuszos, egyáltalán nem idős férfit ábrázolnak Döbrögiként. Matyi és Döbrögi alkati elkülönülése vagy éppen szembeállítása tehát nem része a műnek: kettejük összekapcsolódását még csak ez sem akadályozza meg.”[5]

Mindezek ellenére a szövegben egyetlen helyen mégis következtethetünk a vármegye urának valódi testalkatára; a figyelmes olvasó kritikai szövegértő attitűdje közelebb vihet bennünket a megoldáshoz. Hogy Döbrögi nem lehet kövér, az alábbi sorok (Negyedik levonás) impliciten utalnak a valóságra, hiszen a hintóra felugrás különösebb nehézség nélkül történik (testesebben ez nyilván nehezebben megy, vagy sehogy):

Maga a hintóra felugrik,

És kíváncsi szemét düllyesztve mereszti utánnok

Noha az Első levonásban Fazekas „hatalmas Döbrögi”-ként aposztrofálja a vármegye fejét, azonban e jelző a társadalmi csoportra, az uralmat gyakorlóra vonatkozik, és nem a személy külső ismertető jegyeinek leírásaként szerepel. A Döbrögi név viszont kevéssé invenciózus módon csak azt jelöli, honnan származik a nemes. Bár a műben, az 1817-es autorizált változatot követően Döbrög mint város és vásárnév együttesen jelentkezik, ugyanakkor a szöveg valamiért elfelejti említeni, Matyi melyik tájról is való. E tény miatt a pontos helyet bizonytalanságban hagyó leírás a történet példázat-jellegét volt hivatott erősíteni.

És ami az illusztrációkat és színpadi feldolgozásokat illeti

A Lúdas Matyi-kiadások számbavételénél számolnunk kell azzal, hogy a 19. századi megjelenések egyrészről az autorizált kiadványokban öltenek testet (ahol Döbrögi vékony testalkatú), másrészről a ponyvairodalom széles palettáján, melyek többsége azonban elkerülte a gyűjtők figyelmét, így azok elkallódtak, és ily módon az illusztrációk milyenségéről sem adhatunk felvilágosítást.[6] Éppen emiatt én csak az autorizált kiadásokkal és a különféle adaptációkkal foglalkozom, bár mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni a fellelhető ponyvakiadások esetleges illusztrációit egyaránt.

Ahogy arra fentebb már utaltunk, az 1817-es kiadvány négy rajza (Göbwart F. S. érdeme) Döbrögit egy fiatal, vékony alkatú férfiként mutatja, melynek címlapján ez áll: „Lúdas Matyi. Egy Eredeti Magyar Rege Négy Levonásban. Írta F. M. Második megjobbított Kiadás. Négy tábla kőbe metszett rajzolattal együtt. Ára tsinos borítékban harmintzhat krajtzár. Bétsben, 1817.” Az 1831-ben, Landerer nyomdájában készült könyv rajzok nélkül jelent meg, „majd 1836-ban Lovász Imre »összveszedte« a költő összes verseit, s ebben a Lúdas Matyi 1817. évi második kiadásának hiteles szövegét ismét kiadta Debrecenben. Okolicsányi és társa, a szerző nevének elhallgatásával jelentette meg Fazekas elbeszélő költeményét 1861-ben.”[7] Viszont a Vasárnapi Újság[8] 1884-ben Lúdas Matyi történetét az 1817-es kiadás rézkarcaival adja közre, illetőleg ugyancsak ezekkel az illusztrációkkal láthatjuk Fazekas művét a Franklin-Társulat 1898-as kiadásban. Ezen ábrázolások jelen közreadásával bizonyítékot szeretnék adni arra, hogy Döbrögi – legalábbis az illusztrációkat tekintve – a 20. század folyamán tesz szert magas testtömeg-indexre.

Azonban ne ugorjunk ennyire előre, Fazekas eredeti magyar regéje már a reformkorban kedvelt színpadi feldolgozások alapjául szolgált. Ilyen volt Balogh István 1838-ban bemutatott énekes tündérbohózata (a Pesti Magyar Színház első e fajtájú bohózata), amelyet 1849-ig összesen 20-szor adnak elő, és amelynek zenéjét Szerdahelyi József szerezte, akire – egy véletlen félreértés okán – Batsányi János egyúttal a Lúdas Matyi szerzőjére is tekintett. Ebben a színpadi előadásban Matyi a harmadik verést elengedi, illetve az eredeti művel ellentétben új szereplők is felbukkannak, ilyen például a Szakács, akinek megtermett alakját Döbrögihez hasonlítják: „[a] Szakács is sikerült mellékalak – bár csak episodikus, de kinek létezését erősen igazolja az, hogy Döbrögi a gyomrára szokott legtöbbet adni. Helyében valami nyelves gazdasszony oda illőbb volna az agglegény házában.”[9] – azaz Döbrögi testalkata már itt eltorzul az 1817-es rézkarcokhoz képest.

Az 1855-ös, Szerdahelyi és Bognár Ignácz nevével jegyzett adaptáció Döbrögijét Szentpétery Zsigmond alakította, kinek testalkatából arra következtethetünk, hogy a földesúr nem éppen a vékonydongájúak táborát erősítette.[10]

(A színpadi előadásokra átírt darabok nyomtatásban is napvilágot láttak: 1838-ban Balogh István írta színpadra a művet, majd 1864-ben Medve Imre nevével jelzett „tündéries széphistória” született meg. 1869-ben pedig már egy illusztrált, Tatár Péter-féle (aki valójában Medve Imre volt) ponyvaváltozat jelent meg „tizenkét részben és 12 képpel”. Medve nem az eredetei, hanem a Balogh István által írt Lúdas Matyi szövegét vette alapul. Ezekben a leírásokban Döbrögit már részletesen jellemzik, akinek személyében „a gasztronómiai élvezeteknek hódoló uraság képe bontakozik ki”[11].)

Tehát ami a 19. századi illusztrációk és feldolgozások tekintetében elmondható, hogy míg nyomtatásban Döbrögi vékony marad, addig a színpadi előadásokban már pocakot növeszt. Arra azonban még nincs válasz, mi indokolta alakjának ilyen mértékű elváltoztatását, vagy az 1817-es illusztrált megjelenés és az első színpadi adaptáció közt eltelt 21 év, és a szöveghez rendelődött olvasói értelemzések a testes uraságot vizionálták. Feltételezésem, hogy a színpadi adaptáció egy számunkra nem ismert ponyvanyomtatvány és annak illusztrációja alapján íródott, hiszen utóbbinál élte igazi virágkorát Fazekas hexameteres formába öntött tanulságos története. (Folyt. köv.)

[1] Talán kevesen tudják, de Lúdas Matyi meséje nem Fazekas Mihály alkotása, legalábbis annak alapját adó történet nem az övé. A csavaros eszű fiú története – természetesen változtatásokkal és a helyi sajátságokhoz alkalmazkodva – számtalan, külföldi népmesében megtalálható, ahol furfanggal hol a gvardiánt, hol a rablókapitányt, hol pedig a papot sikerül elvernie.

A Lúdas Matyi a magyar irodalom kevés mítoszainak egyikét hordozza, ráadásul folyamatos jelenléttel teszi ezt meg. Fazekas műve annak köszönheti szinte példátlan sikerét, hogy „Toldi Miklóssal, János vitézzel együtt Matyi a legjelesebb – s még köztük is talán a legvirgoncabban eleven – tagja annak a fényes gyülekezetnek, amelyet Arany János Gvadányi-tanulmányában a falusi nótáriusról szólva, de Don Quijotéra, Gil Blasra, Tom Jonesra is utalva így jellemzett: »ha valamely költőnek sikerül a képzelet világából oly alakot idézni elő, mely a nép minden osztályában ismerőssé válva, mintegy az élők, a járókelők közé vegyül, idő folytán a nemzeti monda hagyományos alakjaihoz csatlakozik, s az együgyűbbek előtt mint valóságos élő személynek marad fön emlékezete«. Lúdas Matyi örök jelképként »a népmitológia részeként« él a magyarság tudatában. Szabadságszeretetre, okos bátorságra, merész kiállásra, következetességre, az úri bitangság és mindenfajta zsarnokság és szipolyozás alkut nem ismerő elutasítására tanít ma is.” Vö. Julow Viktor, Fazekas Mihály, Bp., Szépirodalmi, 1982, 308–309.

[2] Balázs Sándor, Fazekas Mihály: Lúdas Matyi: Kísérlet egy újabb megközelítésre, Irodalomtörténet, 1994/4, 620–624., 621.

[3] Borbély Szilárd, A patriarchális iróniáról, A vörös postakocsi, 2012/1–4, 10–13., 10.

[4] Uo.

[5] Vö. Szilágyi Márton, Kegyelem és erőszak (Fazekas Mihály Lúdas Matyija), Alföld, 2002/7, 41–57., 51–52.

[6] Tóth Rezső, Fazekas Mihály: Második közlemény, Irodalomtörténeti Közlemények, 1897/2, 176–208., 188.

[7] Gécs Béla, A Lúdas Matyi-kiadások történetéből: Nyomdászattörténeti töredékek, Magyar Grafika, 2008/4, 104–105., 105.

[8] Vasárnapi Újság, 1884/33 (augusztus 17.), 523–524.

[9] Balogh István, Ludas Matyi: Bohózat három felvonásban, kiad. Bayer József, Bp., Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, 1898 (Régi Magyar Könyvtár, 9), 13.

[10] Uo., 29.

[11] Chikány Judit, Tündéres széphistória és bohózat, avagy mivé lettél, Lúdas Matyi? = Doromb, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., Reciti, 2015 (Közköltészeti tanulmányok, 4), 407–432., 415.

Móricz Zsigmondnak – Szerb Antal nyomán – sikerült az, ami a kiválasztott keveseknek csupán: egy személyben lett a legolvasottabb és a legsikeresebb prózaíróink egyike, mégis mára már csak a magyarság, a dzsentri és a paraszt jelzők jutnak eszünkbe nevének hallatán. Pedig fontos lenne nem irodalomtörténeti tárgyként, hanem élő, eleven íróként tekinteni Móriczra; úgy, mintha ma is élne, mert munkássága sokkal szerteágazóbb, mint azt első látásra a gyakorlatlan olvasó gondolná.

Sajnos az is nyilvánvaló tény, hogy az egykor kiemelt olvasói érdeklődésre számot tartó Móricz-írások mára méltatlanul kevés figyelemben részesülnek; a korábban szinte piedesztálra emelt alkotó munkásságát aligha tekinti értékelhetőnek a mai olvasóközönség, akik fejében az újszerű parasztábrázolás és a dzsentri-tematika közhelyszerűvé koptatott frázisai azonosulnak a 20. század első felének egyik legjelentősebb írójának prózai munkásságát illetően.

Ehhez természetesen a középiskolai oktatás is nem kis mértékben hozzáteszi a maga részét, hiszen nem tud és nem is akar az évtizedek által kiérlelt és berögzült konvenciókon változtatni, folyton-folyvást a realista és naturalista epika már-már unalmasnak ható vonásait kéri számon[1] Móricz munkásságán annak ellenére, hogy a kerettantervek „megengedik” írásainak több szempontból történő tárgyalását.[2]

Az irodalomtankönyvek jelentékeny hányadánál a nyomát sem láthatjuk annak, hogy az évezredes jegyzetekből írt szövegek mögül felsejlene egy másfajta megközelítésmód; erre csak Fűzfa Balázs tett sikeres kísérletet (tényleg) új típusú tankönyveivel, melyek már külsejükben sem a megszokott, unalmas arculatot hozzák. Hihetetlenül igényes, tipográfiailag is szépen tördelt, magazinszerű küllemükkel e tankönyvek méltán nevezhetők – a mai szóhasználattal élve – trendiknek. E megnevezés azonban nem pejoratív jelzőként értendő, hiszen úgy ad át egy kanonizált tudásanyagot, hogy nem fél humorosra fogni a tanítást, s teszi ezt úgy, hogy túllép az évtizedek óta alkalmazott életrajz- és elemzésgyűjtemény keretein. Fűzfa Balázs tankönyvei nem győzik azt hangsúlyozni, hogy a szerző által felkínált értelmezési lehetőségek, irodalmi látásmódok folyamatosan változnak, amelyek nem örök érvényű igazságként működnek – így hol eltűnnek, hol pedig újból előkerülnek az irodalom rendszerében.

Így történt ez Móricz munkásságát illetően is, ti. prózájának kánonbeli helye mára szükségszerűen megváltozott, háttérbe szorult. E jelenség azonban természetesnek tekinthető, hiszen minden korszakban újabb és újabb szerző kerül a figyelem középpontjába, viszont a tekintetben valahol hiányosságként könyvelhető el az, hogy Móricz prózáját illetően csak nehezen alakulnak ki újszerű interpretációs lehetőségek, melyre viszont a Fenyő D. György által szerkesztett A kifosztott Móricz? című tanulmánykötet kísérletet tett.

Ha tekintetünket igazán Móriczra fókuszáljuk, hogy reális képet kaphassunk róla, akkor műveiben láthatóvá válik az emberi kapcsolatok éles szemmel megfigyelt, így pontos leírása; sokszor a férfi–női viszony szövevényes szálainak boncolgatásával, így például Az Isten háta mögött, a Rab oroszlán című írásokban, de a korrupciót példázó, valamint a dzsentri miliőt bemutató Rokonokból is megismerhetővé válik a házasság sokszor már nem szent intézményének működési mechanizmusai.

Szirák Péter Az ösztön ’nyelve’ és a nyelv cselekedtető ereje című tanulmányában új Móricz-olvasatok meglétére hívja fel a figyelmet; véleménye szerint a szerző írásaiban tetten érhető nyelvteremtő erőnek és a nyelvhasználat prózapoétikai következményeinek a vizsgálata termékenynek bizonyulna az író műveinek újraértelmezésében.[3] Erre tett kísérletet Benyovszky Krisztián a Forró mezők kapcsán; elemzésében a mű vissza-visszatérő motívumaira, a forró és a por szavakra hívta fel a figyelmet, illetve az ezekhez kapcsolódó hasonlatok és metaforák jelenlétére világított rá (utóbbiak nagyrészt a kísértetiesség motívumköréhez és az állatvilághoz kapcsolódóan jelentkeznek).[4]

Valóban érdekes megfigyeléseket vetett fel Benyovszky, és talán érdemes is lenne még tovább boncolgatni ennek aspektusait, de én most – talán – egy sokkal izgalmasabb lehetőséget vetek fel, ti. a középiskolai irodalomtanításban milyen szempontok mentén válhatna relevánssá a Forró mezők elemzése úgy, hogy az a diákság érdeklődésére is számot tarthatna.

A Forró mezők (1928) című regény keletkezéstörténetéhez hozzátartozik, hogy a mű születése idején hiába keresett sokat Móricz, mégis állandó anyagi gondokkal küszködött, ráadásul az egyre népesebb családja egyre súlyosabb anyagi áldozatokat kívánt a részéről. Talán emiatt fordulhatott a korban oly népszerű detektívregény műfaja felé. Tehát gyorsan és viszonylag egyszerű módon szeretett volna pénzt keresni, és egyúttal azt is megmutatni, hogy ebben a műfajban is tud érdekes és a közönség tetszését elnyerő alkotást létrehozni.

Szilágyi Zsófia Móricz Zsigmond című kötetében is felhívja arra a figyelmet, hogy az 1926 és 1928 közötti időszakot Móricz életében sokkal inkább második feleségével, Simonyi Máriával tett utazások és színházlátogatások jellemezték, mintsem regényírói munkásságának kiteljesedése; ennek ellenére ekkor négy regény napvilágot látott (A nagy fejedelem, Úri muri, Ágytakaró, Forró mezők). Azonban hiába születtek meg ezek az alkotások, „Móricznál ez mégis a regénytől elfordulás (a színháztól remélt nagyobb anyagi sikerrel is összefüggő) ideje volt”.[5]

Móricz Zsigmond Forró mezők című regényével kétféle elvárásnak próbált eleget tenni: egyrészről kísérletet tett arra, hogy egy izgalmas rejtvény kínáljon olvasója számára, másrészről pedig a vidéki dzsentri kiábrándító jelenségéről is összképet szeretett volna rajzolni.

Azonban a divatos tematika felé fordulás azzal a következménnyel járt Móricznál, hogy a bűnügyi szál már viszonylag elég hamar negligálódott a Forró mezőkben, és sokkal inkább a magas irodalom felé mozdult el a regény mondanivalója, melyből immáron egy izgalmas társadalomrajz kerekedett, ugyanakkor e társadalombírálat a Rokonokban csúcsosodik ki, ilyen szempontból a Forró mezők az 1932-es regény előtanulmányának tekinthető. „Egy olyan ív rajzolódik ki tehát, amely az 1912-es Kerek Ferkótól a Kivilágos kivirradtigon, az Úri murin, a Forró mezőkön, az Esőleső társaságon, a Forr a boron át vonul a bírálat szempontjából csúcspontnak tartott […] Rokonokig.”[6]

További fontos pontnak vehető, hogy Móricz művében sokszor azt érezzük, mintha a narrátor kilépne távolságtartó szerepéből, így a szubjektivitás előtérbe kerülésével a mindenható elbeszélés képzete óhatatlanul károsodik. Erre utal Gintli Tibor is, amikor azt mondja, hogy „[s]zemélytelen és higgadtan tárgyszerű narrátori szólam helyett a maga indulatait, preferenciáit és ellenszenveit erőteljesen kifejezésre juttató elbeszélő hangot hallunk, amely az arctalan anonimitással szemben határozottan egyedi vonásokat nyer. Ezáltal bevonódik a regény világába, feladva omnipotens mindentudását és kívülállását: a felülről alátekintő perspektíva helyett nézőpontja a megjelenített világon belülre kerül.”[7] Íme egy példa erre a regényből:

Érdemes élni? Ennyi hát az élet? Ezért élni, s ezért meghalni?

Innen indul ki, s ide jut a férfi élete, s erre való a nő? Felbiggyesztette a száját, oly fájdalmasan tiszta bánat. És most, ahogyan visszanézett, hosszú sorát látta a férfiszemek ilyen felvillogásának - ezért? Fázósan összehúzódott: neki nem kellett, őbenne ez sose volt. Ő tiszta volt, tisztának érezte magát... Ezen a poklon túl kereste, várta az életet... S az a szegény ott ment tönkre mellette, elégett és kedvét veszítette... Roncs lett... Céltalan élet... Miért?...

S itt ez az idegen férfi, akit gyűlölt... Vagy azt is gyűlölte?... Gyűlölte, mert kínozta... Mindeniket gyűlölte, akiben ezt a lángot észrevette. Ketten ölték meg magukat érte... Az elsőt is, aki még kislánykorában üldözte ezekkel a szemekkel... Kielégült, mikor meghalt... Félt, iszonyodott, reszketett a következményektől, de titokban kielégült és kacagott a könnyek alatt... S mikor a második ember agyonlőtte magát az ajtaja előtt, ugyanaz ismétlődött benne. Félelem, rémület és kacagás... Erre a férfira nézett, s ahogy nézte, kimondhatatlan vágy volt benne az után a gyötrődő, rémületes és titokban kacajos érzés után...

Nagy Péter a Forró mezők kapcsán azt vallja, hogy ez a regény „a műfaj klasszikus szabályai szerint készült detektívregény”, illetve Móricz regényében a műfaj „szoros szabályainak betartását és mesteri kihasználását” figyelhetjük meg.[8]

Csakhogy ez egyáltalán nincs így, mert Móricz nem tudja következetesen végigvinni a nyomozás részleteit, számos ponton érezhetjük azt, hogy valami logikai gikszer keveredett a regénybe. A Forró mezőkben ugyanis nincs meg a gyilkosság pontos okait felderítő nyomozó alakja, egy Sherlock Holmes vagy éppen egy Poirot, aki szisztematikusan bogózná ki az ügy összekuszálódott szálait, hogy aztán a zárójelenetben felfejtse előttünk a megoldást. Továbbá az sem a műfaji hagyományoknak eleget tevő megoldás a szerző részéről, hogy a(z ön)gyilkossági ügyben nyomozó detektív, azaz jelen esetben a főkapitány legyen az elkövető. Tehát finoman szólva sem Agatha Christie nyomvonalain haladva építette fel Móricz Zsigmond ezt a művét.

A Forró mezők Móricz Zsigmond 1929-ben kiadott regényének 1939-es, „második” változatának 6. fejezete már utólagos betoldás Móricz részéről, melyből a detektívregény néhány kérdéses pontja világossá válik, ebben a részben van szó ugyanis Makkos detektív vadász utáni nyomozásáról és Fábján gyűrű utáni kutatásáról. E részek hiányában ugyanis sutának, legalábbis nem egészen érthetőnek érezzük a történetek menetét.

Mint az a fentiekből látható, a Forró mezőkre nem éppen mondható el az, hogy egy tökéletesen felépített krimi lenne[9], ez azonban nem ad okot arra, hogy eliminálnánk vizsgálódásunk tárgyai közül. Éppen az esetlegessége révén ad okot arra, hogy a fiatalok körében manapság olyannyira népszerű és legtöbbször mértani pontossággal megtervezett bűnügyi sorozatokkal összehasonlítsuk, így kapva választ arra, hogy hol „hibázott” Móricz, amikor megtervezte a Forró mezőket.

A manapság oly nagy divatnak örvendő bűnügyi sorozatok „titka” részben abból adódik, hogy a „játékba”, a bűntény megoldásába a nézőt is bevonják, aki így már nem csupán passzív fogyasztónak, hanem az események résztvevőjének is érezheti magát. Gondoljunk csak David Lynch és Mark Frost sorozatára, a Twin Peaksre, mely 1990-es debütálását követően egycsapásra hihetetlen nagy népszerűségre tett szert.[10]

E szál, ún. up-to-date vonal lehetőséget tud biztosítani arra, hogy a kortárs televíziós sorozatokat alapul véve rámutassunk Móricz Zsigmond Forró mezők című regényének alapvető hiányosságaira, azokra a pontokra, ahol „megbicsaklik” a nyomozási szál egyértelmű volta, és így talán felfejthetővé válnának azok a lényegi különbségek, ami miatt az olvasóban sokszor az az érzés lesz úrrá, mintha valamiféle deficit keveredett volna a Forró mezőkbe a történet számtalan homályos pontja és a logikai töréseinek „köszönhetően”.

A megfilmesítésekről röviden

A Forró mezők című Móricz-regényből két filmadaptáció is készült, amelyből a második, Hajdufy Miklós rendezte 1979-es feldolgozás annyira nem sikerült jól, hogy nem is értem, mi alapján értékelte 7,5-re a tisztelt közönség ezt a filmet a port.hu-n.

Az első, Apáthi Imre által jegyzett 1948-as film azonban méltó Móricz Zsigmond emlékéhez. És ez nem csak a csodálatos Karády Katalin szereplésének tudható be (ki más játszhatna egy ilyen tragikus női szerepet, mint ő; egyébként ez volt Karády utolsó Magyarországon forgatott filmje), hanem annak is, hogy manapság is – sajnos – ismerős lehet a filmben megjelenő hatalommal való visszaélésnek és/vagy az ügyek elrendezésének motívuma.[11]

Móricz művének társadalombírálati vonulata is jó támpontot adhatna például a kortárs irodalom összehasonlításában is, mert nemcsak a múlt század irodalmi alkotásai között találhatunk társadalombírálatot megfogalmazó írásokkal; hanem a mai magyar, ún. magas irodalomban is, amelyek társadalomkritikával illetik a fennálló rendszert. Ilyen alkotásokat manapság már nem annyira sikkes dolog írni, mint néhány évtizeddel ezelőtt, de létük jelentőségét és helyénvalóságát nem kérdőjelezhetjük meg, mert az irodalomnak – bár erről mindig vita van – az is a feladata, hogy a dolgok színét és fonákját egyaránt megmutassa. Így tette többek között Tar Sándor is, de a ma élő szerzők között is találunk olyanokat, akik az ország baját éneklik/írják meg. Ide sorolható Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidéke címet viselő magyar meséi, amit eredetileg az Élet és Irodalom lapjain tett közzé, de 2012-re könyv alakjában is megjelent, amelyben e kis ország nagyfala, kormánya és még jó sok mindene pellengérre lett állítva. De ugyanakkor megemlíthető még Szálinger Balázs, Erdős Virág lírája is, amely kérlelhetetlen hangnemben tudósít a jelen- és utókornak egyaránt:

Hogyha valaki azzal jön hozzám, hogy
Adjak számlát, új számlát, arra ott van
A másik telefon, és én meglátom,
Hogy mit tudunk csinálni. Jegyezzétek
Meg, hogy nem hatvan-hetven-nyolcvanat
Fogunk keresni, és hogyha igen:
Nem forintban, nem szarban és nem húgyban.

Szálinger Balázs: Korrupció (részlet)

De oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

s lám szárnya alól minden zsenge virág és

kikukázott hiábavalóság

          bombaként csapódik a földbe.

Erdős Virág: Közelítő (részlet)

A regény műfaji „kétarcúsága” okán lehetőséget biztosít ahhoz, hogy bármelyik szálat (krimi vagy társadalombírálat) is állítsuk is vizsgálódásunk középpontjába, mind izgalmas eredményekhez vezetné el a figyelmes, értő, a reflexiókra számot tartó olvasót – legyen az fiatal vagy kevésbé az. És talán azt is tudatosítani kellene sokak fejében, hogy nemcsak a tökéletes művek tárgyalásának van létjogosultsága az irodalomoktatásban, hanem a kevésbé jól sikerülteknek – jelen esetben a Forró mezőknek – is, hiszen ezáltal megmutathatnánk azt, hogy a letűnt korok alkotói sem mindenhatók a tekintetben, hogy tökéletes alkotásokat hagytak az utókorra.

De a Forró mezők hiányosságai ellenére is számottevő erősséggel rendelkezik: nagyszerű atmoszférateremtésnek, erős epizódoknak, drámai dialógusoknak, illetve a szerelem élettanai jelenségeit pontosan bemutató jeleneteknek lehetünk szem- és fültanúi.

Irodalom

Benyovszky Krisztián, Forró trópusok: Móricz Zsigmond: Forró mezők, Literatura, 2004/1, 51–64.

Benyovszky Krisztián, Bevezetés a krimi olvasásába, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2007.

Magyar irodalom, szerk. Gintli Tibor, Bp. Akadémiai, 2010.

Nagy Dániel, A Twin Peaks negyedszázada: köd előtte, köd utána, HVG, 2015/14, 33–35.

Nagy Péter, Móricz Zsigmond, Bp., Szépirodalmi, 1979, 319–320.

Pethőné Nagy Csilla, Módszertani kézikönyv, Bp., Korona, 2007.

Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, Bp., Magvető, 1958.

Szilágyi Zsófia, Móricz Zsigmond, Pozsony, Kalligram, 2013.

Szirák Péter, Az ösztön ’nyelve’ és a nyelv cselekedtető ereje: Szempontok Móricz Zsigmond néhány művének újraolvasásához = A kifosztott Móricz?, szerk. Fenyő D. György, Bp., Krónika Nova, 2001, 234.

Tarjányi Eszter, A dzsentri exhumálása, Valóság, 2003/5, 38–64. 58.

[1] És nemcsak kéri, hanem azt is böfögi vissza.

[2] Kerettanterv a gimnáziumok 9–12. évfolyama számára.

Online: http://kerettanterv.ofi.hu/03_melleklet_9-12/3.2.01_magyar_9-12_u.docx

[3] Szirák Péter, Az ösztön ’nyelve’ és a nyelv cselekedtető ereje: Szempontok Móricz Zsigmond néhány művének újraolvasásához = A kifosztott Móricz?, szerk. Fenyő D. György, Bp., Krónika Nova, 2001, 234.

[4] Vö. Benyovszky Krisztián, Forró trópusok: Móricz Zsigmond: Forró mezők, Literatura, 2004/1, 51–64.

[5] Szilágyi Zsófia, Egy kiadói reklámfüzet nyomában = Sz. Zs., Móricz Zsigmond, Pozsony, Kalligram, 2013, 381.

[6] Tarjányi Eszter, A dzsentri exhumálása, Valóság, 2003/5, 38–64. 58.

[7] Gintli Tibor, Móricz Zsigmond = Magyar irodalom, szerk. Gintli Tibor, Bp. Akadémiai, 2010, 673.

[8] Nagy Péter, Móricz Zsigmond, Bp., Szépirodalmi, 1979, 319–320.

[9] Egy klasszikus detektívtörténet legfőbb jellemzője, hogy a bűntény a nyomozó és az olvasó találékonyságát egyaránt próbára tevő rébuszként jelenik meg. A bűncselekmény kegyetlenségét nem mutatja teljes mélységében a szerző, ráadásul a történet társadalmi meghatározottságaival is kevésbé törődik. A fordulatot a klasszikus detektívtörténetben nem a bűnözők utáni ádáz hajsza, hanem az igazság feltárásáért folytatott szellemi kaland szolgáltatja. Tehát az olvasó elsősorban az igen aprólékos jelfejtés izgalmával, mintsem a fordulatos ténykedések mozzanatival szembesül ezekben a történetekben. Edgar Allan Poe tekinthető a műfaj megteremtőjének: tetten érhető ez elsősorban abban, hogy Poe vonzódik a misztikumhoz és a rejtélyhez, valamint nyomozója a deduktív gondolkodás területén különleges tehetséggel rendelkezik; másrészről pedig ő az, aki megteremtette a több művön át nyomozó, amatőr detektívet C. Auguste Dupin személyében. Vö. Benyovszky Krisztián, Bevezetés a krimi olvasásába, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2007, 36–47.

[10] Nagy Dániel, A Twin Peaks negyedszázada: köd előtte, köd utána, HVG, 2015/14, 33–35.

[11] A film nem teljesen fedi le a Forró mezők tartalmát, számos rész kimaradt, az alkotóknak óhatatlanul kompromisszumot kellett kötnie a körülményekkel. Apáthi rendezésében „[a]z Avary-házaspár feszült viszonyban él vidéki birtokán. Avary – aki ugyan felesége ridegsége elől más nőhöz menekül - állandóan féltékeny. Nem is alaptalanul, mert a gyönyörű Vilmába az egész környék szerelmes, köztük az erőszakos természetű főkapitány is. Egy alkalommal Avary-t figyelmeztetik, hogy távollétében Boldizsár, a fiatal dzsentri keresi fel feleségét. Hazarohan, de mielőtt fegyveréhez nyúlhatna halálos lövés éri a kertben. A főkapitány mindenáron öngyilkosságnak akarja feltüntetni az ügyet, hogy az úri családot a botránytól megkímélje, és ezzel Vilmának is kedvezzen. Kiderül azonban, hogy Vilma a nagy összegű életbiztosítást öngyilkosság esetén nem kapja meg. Mivel a pénz mindennél fontosabb, Vilma bátyja újra kezébe veszi az ügyet, és végül kiderül, hogy a gyilkos nem más, mint a főkapitány, aki szégyene elől az öngyilkosságba menekül. Vilma, aki körül minden összeomlott – véget vet céltalan üres életének.” http://www.mafab.hu/movies/forro-mezok-262958.html

„A legnagyobb tisztelet illeti a gyermeket.”[1]

A pedagógiai értékelés kulcsfontosságú szereppel bír a tanulás-tanítás folyamatában, hiszen ennek segítségével képet kaphatunk arról, hogy a diákok ismeretei milyen szinten állnak összefüggésben a tervezett célokkal, illetve a követelményekkel. Az értékelés tehát olyan alapvető célt szolgál, mellyel tanulóink tudásának felmérésével differenciált visszajelzéseket adhatunk a számukra.

Azonban a pedagógiai értékelés a fentieken túl más aspektusokat is magában hordoz; funkcióját tekintve elmondható róla: (1) a pedagógiai információk kapcsán méri a tanulói tudás változását (Bloom taxonómiája alapján a kognitív teljesítmény affektív és pszichomotoros alakulását); (2) visszajelez a tanulóra, a folyamatra és a célokra egyaránt; (3) szervezett keretek között zajló, a célok és a tanulási tapasztalatok alapján meghatározott (Tyler); (4) végül pedig differenciált, a nevelési-oktatási folyamat minden szakaszára kiterjed (Scriven, de erről majd egy kicsit később ejtek szót).

A pedagógiai értékelés során valamely pedagógiai jelenség vagy teljesítmény értékét állapítjuk meg, illetve azokról a célokról és folyamatokról mondunk értékítéletet, amelyek révén a jelenség megvalósult. A pedagógiai értékelés lényege a cél és a hatás közötti viszonyításban rejlik. Benne visszajelzéseket szervezünk, összefüggéseket keresünk a célrendszerről, a tanítási-tanulási folyamatról, a környezetről és a tanulóról azért, hogy javítani tudjuk a tanítás-tanulás egész rendszerét.

Ezek alapján elmondható, hogy a pedagógiai értékelés olyan komponense a tanítás-tanulás folyamatának, mely az egész rendszerre kihat. Egyfajta szabályozó szerepet tölt be: nem más, mint „a pedagógiai információk szervezett és differenciált visszajelentésének elmélete és gyakorlata”.

Ahogyan arra a fentiekben már utaltam, az alábbiakban bővebben is kifejtem, mit is értenek a szakemberek a differenciált pedagógiai értékelés alatt. Scriven a hatvanas évek végén három értékelési típust különböztetett meg, melyeket diagnosztikus, formatív és szummatív értékelésnek nevezett el.

A diagnosztikus vagy helyzetfeltáró értékelés a tanár tájékozódását szolgálja a tanítás megkezdése előtt, melynek célja a tanuló előzetes tudásának feltárása. A hazai gyakorlatban ennek kevés példáját láthatjuk, legtöbbször a tanulók iskolába lépésekor íratott tudásszintmérő teszteknél, vagy például a középiskolai tanulmányok megkezdése elején alkalmazzák.

A formatív értékelés a tanítási-tanulási folyamat állandó kísérője. Célja az eredményes tanulás elősegítése, a tanulási hibák és nehézségek differenciált módon történő feltárása, mely lehetővé teszi a javítást, valamint a pótlást, és csupán résztudás-, tudáselem-mérésére irányul. Iskoláinkban példa erre: röpdolgozat, órai felelés.

A szummatív vagy lezáró-minősítő értékelést a tanítás-tanulás nevezetes szakaszainak végén alkalmazzuk. Megmutatja, hogy egy-egy hosszabb tanulási szakasz végén a tanuló milyen mértékben tett eleget a követelményeknek. A hazai oktatási gyakorlatban ez az értékelési mód dominál, gondoljunk csak a témazárókra, a félévi értesítőkre, az év végi bizonyítványokra, az érettségi vizsgára, de a sort még folytatni lehetne.

Természetesen a fenti gondolatmenetet tovább lehetne cizellálni, hiszen a pedagógiai értékelés kétarcú, azaz egyrészt vizsgálhatjuk az egyes tanuló teljesítményét, másrészt sok-sok tanuló eredményét is górcső alá vehetjük a statisztikai átlageredmények tükrében. De fontosabbnak tartom azt tisztázni, hogy az értékelésnek nem kizárólagosan puszta számokból (kvantitatív) kell állnia, ugyanannyira jelentékeny a minőségi (kvalitatív) értékelés is, hiszen sokszor könnyebben értelmezhető, személyes és információban gazdagabb, mint kvantitatív társa, noha csak az utóbbinál van lehetőség a tanulók teljesítményének összehasonlítására.

Ezek tükrében talán nem meglepő az a tény, hogy az oktató-nevelő munkám során olyan értékelési gyakorlat kialakítására törekszem, melynek alapja a pozitívumok feltárásában keresendő, továbbá lényeges momentumnak tartom azt is, hogy a diákokat megerősítő, támogató visszajelzésekkel segítsem és bátorítsam; mindezt azért, hogy képessé váljanak a feladatok önálló megoldására, ne féljenek új utakat felfedezni, és elinduljanak az alkotó gondolkodás felé, egyúttal azt is tudatosítani bennük, hogy hibázni ér, hiszen a kudarcok felismerése új megoldások keresésére, stabilabb önismeret kialakítására sarkallja az illetőt.

Véleményem szerint egy értékelési rendszer akkor működik jól, ha egyértelmű képet kap a tanuló, a szülő és pedagógus is az elért eredményekről. Éppen ezért igyekszem olyan értékelési gyakorlatot alkalmazni, amellyel világosan körvonalazódik, hol is tart az egyén tanulási folyamatában.

Ennek fényében kerestem olyan tanulási platformot, ahol tét nélkül, de pontos visszajelzés tükrében szembesülhet a tanuló eddig megszerzett ismereteivel, ugyanakkor a tanár is egyértelmű visszacsatolást kap arról, mennyire is volt sikeres oktatói munkája stb.

A Redmenta névre keresztelt felhőalapú feladatkészítő alkalmazást amiatt hozták létre, hogy megkönnyítse a tanárok munkáját. Többféle feladattípus (egy jó válaszos feleletválasztó, több jó válaszos feleletválasztó, igaz-hamis, kifejtős, párosítós, sorrend, rövid válasz) közül választhatunk, mikor melyiket gondoljunk adekvátnak egy-egy témát illetően.

A feladatlapok kiértékelése automatikusan történik, ráadásul egy-egy feladat ellenőrzését követően ún. feladatmagyarázattal is találkozhatnak a diákok, ha a tanár adott meg ilyen opciót, és vette a fáradságot, hogy kitöltse az adott rubrikát. A feladatokhoz továbbá csatolhatók képek, YouTube-videók is.

Persze, a Redmenta mellett más, az oktatói-nevelői munkát megkönnyítő alkalmazások is léteznek, ez az applikáció annyiból mégis kitűnik a többi közül, hogy letisztult, így könnyen áttekinthető felületének köszönhetően egyáltalán nem jelent nehézséget az oldal használatának elsajátítása.

Hiányosságaként csupán annyit tudok megemlíteni, hogy Android és iOS rendszereken nem fut még a Redmenta.

Felhasznált irodalom:

Báthory Zoltán (2000): Tanulók, iskolák – különbségek: Egy differenciális tanuláselmélet vázlata. OKKER Oktatási Kiadó, Budapest.

Csapó Benő (2004): Tudás és iskola. Műszaki Kiadó, Budapest.

[1] Juvenalis: Satirae 14.

Valószínűleg sokan felesleges és unalmas résznek tekintik egy előszóban a kötet tartalmára vonatkozó bazsalygó mondatokat és a „mű” megírására inspiráló körülmények taglalását, de Nyáry Krisztián hívó szavát – Bíró-Balogh Tamás kiritkájának függvényében[1] – nem hagyhattam figyelmen kívül.

Nyáry Krisztián előszavában felhívja a figyelmet arra, hogy „a szórakoztatáson kívül célom […], hogy fedezzük fel újra és újra a történetekben szereplő szerzők műveit.” Csupán azt nem tudom, hogy egy-egy kiragadott idézet segítségével ez miként valósítható meg. Kicsit lejjebb pedig így folytatja: „Kérdés, hogy jogunk van-e megismerni az ő magánéletüket, a legbelsőbb titkaikat a beleegyezésük nélkül.” Nyáry itt egy igazán lényeges momentumra hívja fel az olvasók figyelmét, s bár választ adni erre a kérdésre kétségkívül nem könnyű, annyit azonban megjegyezhetünk, hogy egy valaha kommunikációs kampányokat tervező, azelőtt pedig irodalomtörténetet oktató tanár a saját kedvére összeválogatott, ollózott, bizonyos részleteket kihagyó vagy éppen elferdítő munkája révén nem juthatunk közelebb egy-egy író, költő magánéletének (pontos) megismeréséhez.

Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni

Talán kétség nem férhet ahhoz, hogy Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni szerelme a magyar irodalomtörténet egyik legszebb és legikonikusabb fejezete, éppen ezért méltatlannak találom, hogy Nyáry csupán négy oldalon – amelyből a tényleges írás kb. egy oldal – „elintézi” e pár történetét. Ennél még egy indexes cikk is többet ad, itt van ni:

http://index.hu/kultur/2016/12/12/radnoti_miklos_es_gyarmati_fanni_szerelme/

Karinthy Frigyes és Böhm Aranka

Folytatva az Így szerettek ők olvasását, Karinthy Frigyes és Böhm Aranka személyére irányítjuk figyelmünket. A nekik szánt fejezetben szintén egy oldalon taglalva egy viharos kapcsolat bizonyos történéseit. Ráadásul a hangnem nem éppen tiszteletet sugárzó: „A feltűnően szép és okos nőnek a férfiak nehezen tudtak ellenállni, ő pedig nem is akarta, hogy ellenálljanak neki.”

            Ha valóban szeretnénk majd megismertetni leendő tanulóinkkal egy alkotó magánéletének eseményeit, akkor semmiképp sem hagyhatjuk azt, hogy egy ilyen jellegű munkából tájékozódjanak a történések menetéről. Sokkal több foganatja lehet annak, ha a diákok saját kutatásukból, az információkat kétellyel kezelő munkamódszerrel próbálnak utánajárni egy-egy művész életének eseményeihez, mint pl. a néhány évvel ezelőtt Facebook-oldalt szentelve a Nyugat nemzedékének vagy éppen Petőfi és Arany barátságának. De annyi más lehetőség kínálkozik arra, hogy konstruktív módon ismerjék meg a magyar irodalom nagyjait diákjaink.[1]

Csáth Géza és Jónás Olga

Elnagyolt, egyoldalúan bemutatott írói portré, mely már igazán bulváros mélységekbe száll alá.

Kosztolányi Dezső, Harmos Ilona és Radákovich Mária

In media res kezdetű, Nyáry Krisztián által fontosnak vélt momentumokat kiragadó, meseszerű („Egy nap végül felbukkant…”) szerelmi háromszög blikkfangos tárgyalása.

Jókai Mór és Grósz Bella

A Így szerettek ők 2.-ben már látványosan megnövekedett az egyes párok történeteiről szóló oldalak száma, melyek jelentős részét nem a fotók adják, ugyanakkor még így sem ismerhetjük meg (egyáltalán akarjuk-e) egy kapcsolat igazi mélységeit. S ha az első kötet előszavát felidézzük, miszerint: „legyünk kíváncsiak, merjünk kételkedni! Az iskolában tanult szerzői életrajzok egy részét hosszú évtizedek, olykor évszázadok alatt csiszolta simává az oktatás. Íróink és költőink ezért sokszor papírmasé figuraként, élő szobrokként jelennek meg a tankönyvekben”, akkor vajon nem alkalmazhatjuk-e az ő könyvére is nyugodt szívvel a fenti kijelentést. Mert azért lássuk be, valószínűleg az ő könyvét nem előzte meg hosszú, akár évekig is tartó kutatás, utánajárás, mint a korábban használható tankönyvek esetében (Pethőné Nagy Csilla és Fűzfa Balázs példaértékűen kidolgozott irodalomtankönyvei).

És még valami: nyilván nagyon sokakat érdekel egy ismert író, költő magánélete, melyet azonban annyira tisztelni kellene, hogy nem pusztán pár oldalnyi írás tanulságait levonva próbálunk meg következtetni egy szerelem történetére vagy éppen az adott alkotó életművére.

Összességében annyit tudok elmondani az Így ​szerettek ők-ről hogy szép, igényes kivitelezésű könyv (bár a borító számomra már giccsbe hajló), könnyed olvasmány, de semmiképp nem gondolom azt róla, hogy elősegítheti ezzel egy középiskolás gyereknek az irodalom iránt való érdeklődésének a felkeltését.

Nyáry Krisztián tőlem mint olvasótól jóakaratot kérhet, idióta like-okat semmiképp, mert nagyobb a füstje, mint a lángja ennek a könyvnek. Még ha igaz is mindaz, amit kikutatott (és saját szájíze szerint, a maga ízlésére formálva értelmezett), belügyekben való illetéktelen keresgélésnek, gusztustalan vájkálásnak tűnik, a személyiség és titkai jogtalan feltárásának, kiteregetésének, az illető írók, költők rég halottak, védekezni nem tudnak, az emberek meg (sajnos, tanárok és diákok is) csemegéznek rajta… Ellenszenves, sőt gusztustalan munka számomra, a hangvétele is, de nem szeretnék igazságtalan lenni, próbálok még majd olvasni belőle, hogy valami jót is találjak benne (egyszer).

[1] https://www.irodalmijelen.hu/2013-jun-19-0827/pletykaapu  

[2] Ez sem rossz: https://www.microsoft.com/hun/osszekoltok/

... amikor a valóság elcsúszik az elképzelésektől.