Hajdan ütlekkel magyarázták a mi atyáink,
Hogy mi az alsó rend törvénye? kinél az igazság? -
Aki erősebb vólt, ugyan az kényére bitangolt.

(Lúdas Matyi: A szerző az olvasókhoz)

Ki ne ismerné – még ha csak a különböző feldolgozások révén is – Fazekas Mihály elsőként 1815-ben, akkor még ponyvakiadású, Bécsben megjelenő, azóta több mint 80 kiadásig jutó, számos átdolgozást megélt Lúdas Matyi című elbeszélő költeményét, és az abban feltűnő gonosz, kegyetlen – és nem mellesleg testes – Döbrögi Úr alakját, aki zöld ingeseivel jól elagyabugyáltatja az újdonsült kupeckedőt, amiért annak derogál süvegét levenni fejéről, illetve amiért libáit nem hajlandó féláron kínálni a földesúrnak?[1]

Matyi, e mindenki számára kedves? szereplő alakjával már annak okán sem nehéz azonosulni, hogy az elnyomott, megaláztatott egyén (többszörösen is) kiegyenlíti a számlát egy olyan autoriter igazságszolgáltatási (vagy inkább büntető) struktúrában, amelynek a működése során fellépő anomáliák természetesen a tehetős rétegeknek, a kiválasztott keveseknek kedvez.

A vásári verésig csupán tétlen, lébecoló kamasz az elszenvedett atrocitások miatt úgy lesz kénytelen felnőni, hogy a diktatórikus rendszerek motorját jelentő elnyomó mechanizmusokat a sajátjává teszi, ezzel mintegy legitimálva azokat, melyek ellen azonban eddig ő maga ellenszenvvel viseltetett és lázadott a maga sajátos eszközeivel. A harmadik verésre készülve Matyi már polgárként megjelenve ad pénzt hasonmásának, egy idegen sihedernek, aki ezt követően virgonc lován elszáguld, hogy megbízatását teljesítse (mellyel főhősünk szimbolikusan egykori énjétől búcsúzik). Az utolsó levonásban tehát főhősünk nem más, mint „az elfáradt, már csak mások teste felett erkölcsi indok nélkül tort ülni tudó bosszúálló”.[2] A történet paradoxona, hogy a kezdetben még rokonszenves fiú a végére már sokkal inkább tűnik egy szadistának, mintsem egy szimpatikus figurának, hiszen az utolsó verés alkalmával Döbrögit az irgalom legcsekélyebb jelenléte nélkül – ájultan kezdi el ütlegelni:

Döbrögit a' mennykő ha azon nyomban megütötte-
Vólna talám sokkal könnyebb lett vólna szegénynek;
Öszve rogyott, és a' kotsiból ájúlva zuhant le.
Ott Matyi szánakozás nélkűl megverte utólszor;
'S erszénnyét a' Lúd árrába viszont kiürítvén
Mondja: ne féljen az Úr, már többször nem verem én meg.
Azzal lóra kapott, 's el ment dolgára örökre.

Fontos azonban megemlíteni, hogy a marxista irodalomtörténet egyoldalúan azt próbálta bebizonyítani, hogy „az elbeszélő pozitív értelemben elfogult a címszereplő iránt. Ezt azért szimulálták, mert ideológiai okok miatt azt feltételezték, hogy a szerző népbarát volt.”[3] Pedig ez messze áll a valóságtól. A 20. század második felének erőteljes politikai színezetű interpretációjaként Lúdas Matyi és Döbrögi oppozíciója mint a patriarchális rend két végpólusát adó szereplők harcaként vált meghatározó értelmezési stratégiává Fazekas művét illetően. Azonban „[a]z elbeszélő távolságot tart az általa elbeszélt történettel szemben, és messze nem azonosul a címszereplővel. Sőt, a Matyihoz fűződő viszonya inkább negatív előítéleteket mozgat, amit stiláris eszközökkel jelez is, összekacsintva olvasóival.”[4]

A továbbiakban azt vizsgálom meg, hol, hogyan és miért kerül(hetet)t be a köztudatba a dagadt földesúr archetípusa, és mi indokolta alakjának eltorzítását a különböző illusztrációkban és feldolgozásokban. A szoros olvasás során láthatóvá válik, hogy a háromszori verést elszenvedő nemes testalkatáról egyáltalán nem tudunk meg semmit, ezzel kapcsolatban csak a feldolgozások Döbrögi-alakjai szolgáltatnak támpontot, vagy vezetik félre a jámbor olvasót.

Az 1817-es, autorizált kiadásban például Döbrögi Úr nem küzd súlyfelesleggel, melyre Szilágyi Márton hívja fel a figyelmet, „hogy az az ábrázolási tradíció, amely szerint a fiatal és snájdig Matyival egy idősebb és ellenszenvesen kövér uraság figurája állna szemben, nem Fazekas szövegéből ered: magából a Lúdas Matyiból Döbrögi külsejére, korára és testalkatára nézvést semmit sem lehet megtudni, sőt, még az 1817-es kiadás rézmetszetei is egy vékony, bajuszos, egyáltalán nem idős férfit ábrázolnak Döbrögiként. Matyi és Döbrögi alkati elkülönülése vagy éppen szembeállítása tehát nem része a műnek: kettejük összekapcsolódását még csak ez sem akadályozza meg.”[5]

Mindezek ellenére a szövegben egyetlen helyen mégis következtethetünk a vármegye urának valódi testalkatára; a figyelmes olvasó kritikai szövegértő attitűdje közelebb vihet bennünket a megoldáshoz. Hogy Döbrögi nem lehet kövér, az alábbi sorok (Negyedik levonás) impliciten utalnak a valóságra, hiszen a hintóra felugrás különösebb nehézség nélkül történik (testesebben ez nyilván nehezebben megy, vagy sehogy):

Maga a hintóra felugrik,

És kíváncsi szemét düllyesztve mereszti utánnok

Noha az Első levonásban Fazekas „hatalmas Döbrögi”-ként aposztrofálja a vármegye fejét, azonban e jelző a társadalmi csoportra, az uralmat gyakorlóra vonatkozik, és nem a személy külső ismertető jegyeinek leírásaként szerepel. A Döbrögi név viszont kevéssé invenciózus módon csak azt jelöli, honnan származik a nemes. Bár a műben, az 1817-es autorizált változatot követően Döbrög mint város és vásárnév együttesen jelentkezik, ugyanakkor a szöveg valamiért elfelejti említeni, Matyi melyik tájról is való. E tény miatt a pontos helyet bizonytalanságban hagyó leírás a történet példázat-jellegét volt hivatott erősíteni.

És ami az illusztrációkat és színpadi feldolgozásokat illeti

A Lúdas Matyi-kiadások számbavételénél számolnunk kell azzal, hogy a 19. századi megjelenések egyrészről az autorizált kiadványokban öltenek testet (ahol Döbrögi vékony testalkatú), másrészről a ponyvairodalom széles palettáján, melyek többsége azonban elkerülte a gyűjtők figyelmét, így azok elkallódtak, és ily módon az illusztrációk milyenségéről sem adhatunk felvilágosítást.[6] Éppen emiatt én csak az autorizált kiadásokkal és a különféle adaptációkkal foglalkozom, bár mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni a fellelhető ponyvakiadások esetleges illusztrációit egyaránt.

Ahogy arra fentebb már utaltunk, az 1817-es kiadvány négy rajza (Göbwart F. S. érdeme) Döbrögit egy fiatal, vékony alkatú férfiként mutatja, melynek címlapján ez áll: „Lúdas Matyi. Egy Eredeti Magyar Rege Négy Levonásban. Írta F. M. Második megjobbított Kiadás. Négy tábla kőbe metszett rajzolattal együtt. Ára tsinos borítékban harmintzhat krajtzár. Bétsben, 1817.” Az 1831-ben, Landerer nyomdájában készült könyv rajzok nélkül jelent meg, „majd 1836-ban Lovász Imre »összveszedte« a költő összes verseit, s ebben a Lúdas Matyi 1817. évi második kiadásának hiteles szövegét ismét kiadta Debrecenben. Okolicsányi és társa, a szerző nevének elhallgatásával jelentette meg Fazekas elbeszélő költeményét 1861-ben.”[7] Viszont a Vasárnapi Újság[8] 1884-ben Lúdas Matyi történetét az 1817-es kiadás rézkarcaival adja közre, illetőleg ugyancsak ezekkel az illusztrációkkal láthatjuk Fazekas művét a Franklin-Társulat 1898-as kiadásban. Ezen ábrázolások jelen közreadásával bizonyítékot szeretnék adni arra, hogy Döbrögi – legalábbis az illusztrációkat tekintve – a 20. század folyamán tesz szert magas testtömeg-indexre.

Azonban ne ugorjunk ennyire előre, Fazekas eredeti magyar regéje már a reformkorban kedvelt színpadi feldolgozások alapjául szolgált. Ilyen volt Balogh István 1838-ban bemutatott énekes tündérbohózata (a Pesti Magyar Színház első e fajtájú bohózata), amelyet 1849-ig összesen 20-szor adnak elő, és amelynek zenéjét Szerdahelyi József szerezte, akire – egy véletlen félreértés okán – Batsányi János egyúttal a Lúdas Matyi szerzőjére is tekintett. Ebben a színpadi előadásban Matyi a harmadik verést elengedi, illetve az eredeti művel ellentétben új szereplők is felbukkannak, ilyen például a Szakács, akinek megtermett alakját Döbrögihez hasonlítják: „[a] Szakács is sikerült mellékalak – bár csak episodikus, de kinek létezését erősen igazolja az, hogy Döbrögi a gyomrára szokott legtöbbet adni. Helyében valami nyelves gazdasszony oda illőbb volna az agglegény házában.”[9] – azaz Döbrögi testalkata már itt eltorzul az 1817-es rézkarcokhoz képest.

Az 1855-ös, Szerdahelyi és Bognár Ignácz nevével jegyzett adaptáció Döbrögijét Szentpétery Zsigmond alakította, kinek testalkatából arra következtethetünk, hogy a földesúr nem éppen a vékonydongájúak táborát erősítette.[10]

(A színpadi előadásokra átírt darabok nyomtatásban is napvilágot láttak: 1838-ban Balogh István írta színpadra a művet, majd 1864-ben Medve Imre nevével jelzett „tündéries széphistória” született meg. 1869-ben pedig már egy illusztrált, Tatár Péter-féle (aki valójában Medve Imre volt) ponyvaváltozat jelent meg „tizenkét részben és 12 képpel”. Medve nem az eredetei, hanem a Balogh István által írt Lúdas Matyi szövegét vette alapul. Ezekben a leírásokban Döbrögit már részletesen jellemzik, akinek személyében „a gasztronómiai élvezeteknek hódoló uraság képe bontakozik ki”[11].)

Tehát ami a 19. századi illusztrációk és feldolgozások tekintetében elmondható, hogy míg nyomtatásban Döbrögi vékony marad, addig a színpadi előadásokban már pocakot növeszt. Arra azonban még nincs válasz, mi indokolta alakjának ilyen mértékű elváltoztatását, vagy az 1817-es illusztrált megjelenés és az első színpadi adaptáció közt eltelt 21 év, és a szöveghez rendelődött olvasói értelemzések a testes uraságot vizionálták. Feltételezésem, hogy a színpadi adaptáció egy számunkra nem ismert ponyvanyomtatvány és annak illusztrációja alapján íródott, hiszen utóbbinál élte igazi virágkorát Fazekas hexameteres formába öntött tanulságos története. (Folyt. köv.)

[1] Talán kevesen tudják, de Lúdas Matyi meséje nem Fazekas Mihály alkotása, legalábbis annak alapját adó történet nem az övé. A csavaros eszű fiú története – természetesen változtatásokkal és a helyi sajátságokhoz alkalmazkodva – számtalan, külföldi népmesében megtalálható, ahol furfanggal hol a gvardiánt, hol a rablókapitányt, hol pedig a papot sikerül elvernie.

A Lúdas Matyi a magyar irodalom kevés mítoszainak egyikét hordozza, ráadásul folyamatos jelenléttel teszi ezt meg. Fazekas műve annak köszönheti szinte példátlan sikerét, hogy „Toldi Miklóssal, János vitézzel együtt Matyi a legjelesebb – s még köztük is talán a legvirgoncabban eleven – tagja annak a fényes gyülekezetnek, amelyet Arany János Gvadányi-tanulmányában a falusi nótáriusról szólva, de Don Quijotéra, Gil Blasra, Tom Jonesra is utalva így jellemzett: »ha valamely költőnek sikerül a képzelet világából oly alakot idézni elő, mely a nép minden osztályában ismerőssé válva, mintegy az élők, a járókelők közé vegyül, idő folytán a nemzeti monda hagyományos alakjaihoz csatlakozik, s az együgyűbbek előtt mint valóságos élő személynek marad fön emlékezete«. Lúdas Matyi örök jelképként »a népmitológia részeként« él a magyarság tudatában. Szabadságszeretetre, okos bátorságra, merész kiállásra, következetességre, az úri bitangság és mindenfajta zsarnokság és szipolyozás alkut nem ismerő elutasítására tanít ma is.” Vö. Julow Viktor, Fazekas Mihály, Bp., Szépirodalmi, 1982, 308–309.

[2] Balázs Sándor, Fazekas Mihály: Lúdas Matyi: Kísérlet egy újabb megközelítésre, Irodalomtörténet, 1994/4, 620–624., 621.

[3] Borbély Szilárd, A patriarchális iróniáról, A vörös postakocsi, 2012/1–4, 10–13., 10.

[4] Uo.

[5] Vö. Szilágyi Márton, Kegyelem és erőszak (Fazekas Mihály Lúdas Matyija), Alföld, 2002/7, 41–57., 51–52.

[6] Tóth Rezső, Fazekas Mihály: Második közlemény, Irodalomtörténeti Közlemények, 1897/2, 176–208., 188.

[7] Gécs Béla, A Lúdas Matyi-kiadások történetéből: Nyomdászattörténeti töredékek, Magyar Grafika, 2008/4, 104–105., 105.

[8] Vasárnapi Újság, 1884/33 (augusztus 17.), 523–524.

[9] Balogh István, Ludas Matyi: Bohózat három felvonásban, kiad. Bayer József, Bp., Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, 1898 (Régi Magyar Könyvtár, 9), 13.

[10] Uo., 29.

[11] Chikány Judit, Tündéres széphistória és bohózat, avagy mivé lettél, Lúdas Matyi? = Doromb, szerk. Csörsz Rumen István, Bp., Reciti, 2015 (Közköltészeti tanulmányok, 4), 407–432., 415.

Dante Alighieri 1307 és 1321 között, 14 éven keresztül dolgozott fő művén, a Divina Commedián, melyet a magyar olvasók Isteni színjátékként ismerhetnek. Dante alkotása a korban – és még Gutenberg előtt járunk! – néhány évtized alatt egész Itáliában elterjedt, és olyan népszerűvé vált, hogy a Biblia után a világ második legtöbbet másolt könyve lett.

            E népszerűségben közrejátszik, hogy Dante alkotását az utókor már igen hamar az isteni jelzővel illette meg, miközben elfelejtődött, legalábbis mellékessé vált az eredeti címe, a Commedia, mely egy műfajt és egy stílust egyaránt jelöl – a 13–14. században az olyan műveket hívták „komédiának”, melyek szerencsés kimenetelük révén ellentétben állnak a tragédiával, és melyektől a magasztos stílus, a dolce stil nuovo mellett megfér az alantos nyelvhasználat, sőt még az obszcenitás is. Dante műve is ilyen, hiszen az eltévedt főhősünket a mű elején a bűn allegorikus erdejében találjuk, aki végül bűneitől megszabadulva a Paradicsom legfelső egében színről színre láthatja Istent. Rendkívül sokrétű és sokszínű útja során Dante a korabeli toszkán olasz nyelv minden regiszterét feltárja olvasója elé: a kifinomult líraiság fennkölt szólamain keresztül, a tudományos értekező próza terminus technicusain át egészen az útszéli kocsmák alpári stílusáig meglehetősen sok csoportnyelvet mutat be.

            Dante vajon gondolhatta-e azt valaha is, hogy művének a lehető legjobb sors adatik meg, azaz igazi klasszikussá emelkedik az utókor szemében? Ebből a szempontból a magyar olvasók is szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen Babits Mihály 20. századi fordítása nyomán nálunk is klasszikussá és a középiskolai oktatás számára kötelezővé vált. Babits lenyűgöző tehetségéről ad tanúbizonyságot a Commedia magyar nyelvre való átültetése, mégis mára meghaladottá vált, a sorok kimódoltnak hangzanak a mai fülnek, mert nyelvezete túl bonyolult ahhoz, hogy a mai olvasó számára, ha nem is olyan könnyen, de befogadhatóvá, ne adj isten, élvezhetővé váljon. Emiatt jelenti Dante Isteni színjátékának a fiatal olvasókkal való számbavétele meglehetősen neuralgikus pontját a középiskola irodalomtanításnak.

            Babits fordítása másképpen tekint Dante művére, mint ahogy azt egy mai kor emberének esze diktálja. Babits fordítása megfelelően pazar rímekkel és bravúros szófordulatokkal operál, de ebben a szecessziós pompában számunkra már elvész az eredeti mű nyelvi pluralitása, és sajnos a tudományos jellege is. Nádasdy fordítása viszont Babits megoldásaihoz képest szókimondóbb, a jelenkor emberének szívéhez mindenképpen közelebb álló – az Isteni színjáték új fordítása lehetőséget ad arra, hogy Dante művét ne egy érthetetlen szöveghalmazként azonosítsuk.

            Amikor Nádasdy Ádám nekiállt heroikus munkájának, a jelenkor olvasójának perspektívájából közelítette meg tárgyát, így Dantéra elsősorban már tudósként, és nem lírai zseniként fordította tekintetét. Az Isteni színjáték amellett, hogy verses kaland- és/vagy fejlődéstörténet, tankönyvszerűen enciklopédikus összefoglalót is kínál a középkor teljes tudásanyagáról, hiszen a szereplők szinte lépten-nyomon olyan tudományos és teológiai kérdésekről beszélgetnek, mint hogy miért látjuk foltosnak a Holdat, vagy éppenséggel üdvözülhetnek-e azok, akik még a kereszténység előtt születtek. Ráadásul Dante még arra is figyelmet szentel, hogy a Pokol, a Purgatórium, illetve a Paradicsom geográfiáját mérnöki precizitással rajzolja meg, és az idő múlását is percre pontosan jelzi. A mű e aspektusa az olvasóban azt az érzést kelti, hogy ha a Pokol valóban a fizikailag tapasztalható világ részét alkotná, akkor az éppen úgy nézne ki, ahogy az a leírásban található.

            Nádasdy fordításának legnagyobb érdemét az adja, hogy gördülékeny, könnyen olvasható szövegével a mű tudományos-fantasztikus jellegét kidomborítja, és így az Isteni színjáték eklatáns részévé teszi e vonalat. Ő más utat követett, mint elődje, Babits, mert ugyan kompromisszumot kötött Nádasdy is, de ő azzal, hogy a rímeket elhagyta – melyet Babits mértani pontosággal követett –, ezáltal pontos és érthető munkát teremtett. Az érthetőséget ráadásul megerősítik lábjegyzetei, valamint az új kiadáshoz MOME-hallgató által készített újszerű ábrák is.[1] S hogy ez az új fordítás klasszikussá válik-e, azt majd az idő dönti el, de annyi bizonyos, hogy ennyire közel még nem érezhettük magunkhoz Dante Divina Commediáját.

*

Az Isteni színjáték legismertebb, legnépszerűbb részének egyértelműen a Pokol tekinthető, talán nem hiába ezt kéri számon a középiskolai kerettanterv. A továbbiakban néhány izgalmas szempont mentén veszem sorra Dante alkotását.

            Szereplőnk, Dante 1300-ban, nagycsütörtök éjjelén, életútjának felén, harmincöt éves korában indul el túlvilági utazására, hogy meglelje az üdvözülés útját, és hírt hozzon róla társainak. Ebből az alaphelyzetből indul a Pokol első éneke, amely egyben utal a mű egész lényegére, valamint összefoglalja a víziós utazás szerkezeti felépítését. De e misztikus tapasztalat nyelvi megképzésének számtalan akadálya van, melyre az elbeszélő sokszor figyelmeztet a műben.

A Mennyben, ahol legjobban ragyog,

            ott jártam én; s láttam olyat, miről

            sem tudásom, sem erőm nincs beszélni,

mert ahogy vágyának tárgyát az elme

            megközelíti, úgy belémerül,

            hogy a leírás csak kullog utána.[1]

            A nyelvi megformálhatóság nehézsége miatt, illetve a középkor művészi kifejezésmódjából adódóan a Commediát az allegorikus kifejezésmód uralja poétikailag. A műben eklatáns szerepet kap az út, utazás allegóriája, hiszen folytonos helyzetváltoztatás tapasztalunk. Az út az egyik legősibb szimbolikus jelentéssel bíró archetípus, hiszen gyakran kapcsolódik össze egy ember életútjával, vagy éppen egy elérendő eszmény jelképévével. Ezzel korrelál maga az utazás is, amelyhez olyan szavak társulnak, mint pl. felfedezés, beavatás/beavatódás, megtisztulás, a földi létből a transzcendens szférába való átkelés, valamint az ember önmagára rátalálásának folyamata. Dante utazása az isteni világrendbe lépést tematizálja, miközben saját élete mélységére hatol, kvázi beavatódik és beavattatik önmagába.

            A Pokol kapujának felirata a harmadik rész elején található, mely a teológia hagyományos kifejezésével (Hatalom, Tudás, Szeretet) nevezi meg a Szentháromság személyeit. E tulajdonságok lényegi módon vesznek részt a Pokol megteremtésében. A keresztény világkép felfogásában ugyanis az e világi lét a halál utáni állapotot előképe, mert Isten a lelkek túlvilági helyét a földi lét milyensége alapján jelöli ki, tehát a jók, akik életükben. Így a lelek túlvilági sorsa az ember földi életének lényegét is bemutatja. A Pokolban a Teremtő hatalma bűnhődésre kényszeríti a vétkeseket, a Fiú bölcsessége révén a bűn természetéhez mérten kiszabja a vezeklést, a Szentlélek szeretete pedig a rossz megszüntetésével helyreállítja a világ rendjét:

Általam jutsz a kínok városába,

            általam jutsz az örök gyötrelembe,

            általam jutsz a kárhozott csapatba.

Az igazság vezette Alkotómat:

            isteni Hatalom formált meg engem,

            legfőbb Tudás és első Szeretet.

Előttem nem volt semmilyen teremtmény,

            mely nem örök. Én is örök vagyok.

            Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel![2]

            Fontos kérdésként vetődhet fel a diákokban: Danténak miért Vergiliusra esett a választása, hogy művében főhősünket az antik irodalom legnagyobb költőjének a lelke vezesse. E választás egyrészről indokolható azzal, hogy Dante családja latin eredetűnek tartotta magát, ahogy Vergilius is latin volt. Másrészről Dante az Aeneis költőjét a mesterének tekinti, melyet meg is említ a Commediában (Te vagy a mesterem, a mintaképem; / a szép stílust tetőled kölcsönöztem, / mely tollamnak megbecsülést hozott.[3]). Harmadrészről azzal is indokolható Vergilius szerepeltetése, hogy a középkori felfogás szerint Vergilius túllépett a pogányságon, mivel IV. eclogájába jövendöli meg a Megváltó, Jézus Krisztus eljövetelét. És mivel Dante a császári hatalommal szimpatizált, Vergilius eposzában megjelenő Augustus principátusának elfogadása közvetett módon Dante császárokhoz kapcsolódó viszonyának létjogosultságára mutat rá, azaz, hogy a Pax Romana alatt béke és biztonság honolt a birodalomban.

            Vergilius „funkciója” az első énekben: Dantét a másik útra kell vezetnie, illetve a fontosabb állomásokat adja meg, melyekről rövid összefoglalót is ad, így jelölve ki az olvasó számára is egyértelműen azt, hogy itt egy misztikus utazásról van szó. Ugyanakkor Vergilius nem játszhatja végig a kísérő szerepét, mert pogánysága megakadályozza ebben; tehát a Paradicsom kapujánál búcsút vesz Dantétól, és Beatrice veszi át a vezető szerepét.

Illusztráció

Mivel számtalan képzőművészeti alkotás dolgozta már fel az Isteni színjátékot, így választásom egy olyan munkára esett, ami ugyan eddig kevés figyelmet kapott, de hallatlanul izgalmas átdolgozását adja a műnek. Marcel Ruijters magyarul Inferno – Pokoli színjáték címmel megjelent munkája 2008-ban az év képregénye lett Hollandiában. Ruijters Dante művéből csak az első részt vitte színre, ugyanakkor néhány jelenetet átemelt a Mennyből és a Purgatóriumból is, de ha a teljes Isteni színjátékot megrajzolja, 500 oldalas lett volna a kötet a mostani majd 130 helyett.

            Ruijters Dantéből Dantát, Vergiliusból Vergiliát csinált: e nemváltoztatással azt akarta érzékeltetni, mennyire külön világban éltek régen a nők és a férfiak. A holland képregényrajzolónál a nők a tudás egyedüli birtokosai, akik erődökben és kolostorokban laknak, a férfiak itt csak ágyékkötős állatok. Ez nem feminizmus a propagandáját, hanem a középkori viszonyok paródiáját jelenti.

            A holland művész éveken át egy kísérteties, egyházi tulajdonú épületben bérelt stúdiót, és a hely annyira megihlette, hogy számos képregényét a középkori metszetek stílusában rajzolta meg. Nincs ez másként a Hieronymus Bosch-t idéző Inferno – Pokoli színjáték c. képregényében sem, amelyben még alkimista szimbólumokat is felfedezhet a figyelmes olvasó.  Ennek oka az, hogy Ruijters éveket töltött a középkori alkímia tanulmányozásával és a kereszténység előtti pogány szimbólumok megfejtésével.

            Irodalmi és egyházi körökben még nem igazán ismerik Marcel Ruijters zseniális Divina Commedia-újraértelmezését, pedig, ha a katolikus körök tudomására jutna, akkor valószínűleg akkora reklámot generálnának neki, mint legutóbb tették A Da Vinci-kód esetében.

            Nagyszerű kötet ahhoz képest, hogy a képregényes változatai a „kötelezőknek” sokszor mennyire egysíkúak, és hihetetlenül lebutítottak. Nagyon tetszett, hogy a korhoz illő metszetszerű rajzai voltak. Nyilván nem pótolja az eredetit, de nyugodt szívvel ajánlom minden érdeklődő szíves figyelmébe.

[1] Dante Alighieri, Isteni Színjáték, ford. Nádasdy Ádám, Bp., Magvető, 2016, 511.

[2] Dante, i. m., 61. A Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! szállóigévé vált mondatot Nádasdy (és Babits is) Angyal Jánostól vette át. Angyal 1878-ban fordította az Isteni színjáték Pokol részét.

[3] Uo., 49.

[1] További tervek: http://mome.hu/hu/h%C3%ADrek/1349-dante-k%C3%B6nyvbemutat%C3%B3