„Abban, hogy cigány, benne vannak ők, és benne vagyunk mi, az a viselkedés, amit feléjük tanúsítunk, benne van a köztük és köztünk fennálló viszonyok egész története.” (Patrick Williams)
A többségi társadalom a szeparációs törekvéseivel a marginális helyzetben lévők társadalmi mobilitás lehetősége minimálisra redukálódik.
Zsófi ugyanolyan tizenegy éves gyerek, mint a többi osztálytársa. Huncut, érdeklődő, mosolygós gyerekanyag. Zsófi mégis szeretne olyan lenni, mint a többiek, mert egy kicsit mégis más – elüt a többiektől.
A mássága csupán a bőrszínében nyilvánul meg, ám ez a csupán a legrosszabb billogból való. Mert ezt leszámítva Zsófi ugyanolyan éhséget, ugyanolyan fáradtságot, szeretet, félelmet, fájdalmat érez. De ezt az osztálytársai nem így gondolják, nehezen fogadják be és el, mert idegennek érzik maguk között, egy betolakodónak, akinek nem szabadna ott lennie. Zsófi sem érzi jól magát ebben a közegben, vágyik a régi padokra, az ismerős csengőre, a jó szóra. Nagyon szeretne visszamenni, de tudja, hogy messze van, nem járhat oda. Azóta nem, mióta korábbi lakhelyükről menni kényszerültek, mivel édesapja meghalt. Agyrák vitte el, örökségül nyomorúságot hagyva.
Az új iskolában kiközösítése már az első perctől elkezdődött, pedig nem is ismerték. De erre nem volt hajlandóság, azóta sincs.
Úgy tűnik, a bőrszín olyan genetikusan meghatározott viselkedésre és életmódokra utal, amelyeket más kontextusokban – ideértve az identitást is – kulturálisan és társadalmilag konstruáltnak gondolnak.
A legfőbb diszkrimináció attól a pillanattól fogva bajok ott kezdődtek, amikor az egyik osztálytársa meglátta Zsófit és testvéreit a Jászain a szökőkútban fürdeni. Május volt, iszonyat meleg. A járókelők rosszalló pillantásaival mit sem törődve csapkodták a vizet és nevettek, mert boldogok voltak abban a pillanatban. De az utca népének arcáról világosan kiolvasható volt az a jel, amely azt a jelentést dekódolta, miszerint legszívesebben eltörölnék őket, hogy ne zavarják a kényelmes-kellemes világképüket.
Ugyanis a gyerekek strandnak nézték a teret. Legalábbis ezt állította Zsófi osztálytársa, akitől a hírek szárnyra keltek. Innentől kezdve nem volt megállás: a kiközösítés minden korábbinál durvább köntöst vett magára.
kisgeci. cigány. kurva. sajnálom anyádat, hogy gyereket várt, aztán te jöttél. rohadék. fasz. nyomorék. nigger. büdöske.
Zsófi minden vasárnap istentiszteletre megy, hogy lelke megnyugvást találjon. S bár sokáig nem tart az áhítat, azért jól esik számára az a rövidke idő is. Értően üli végig az egy órát, és sokszor elgondolkodik azon, hogy a pap szájából elhangzó testvéreim szó vajon minden egyes emberre ugyanúgy vonatkozik-e, vagy vannak, akikre kicsit jobban. Abban biztos, hogy isten színe előtt mindenki az lesz, de hogy a pap előtt – abban már kevésbé.
A szentmise végeztével a hazafelé vezető úton a zöldségesnél megpillantott egy Chiquita lógós banánt, amely emlékeket hívott elő. A veszekedések a megjelölt banánok megkaparintásáért, mivel tudták, hogy matrica hiányában csökkentett élményt nyújtanak. Most már banán sincs, nemhogy matrica. És a gonosz gyerekek! A boldogság mulandó, s csak kivételes esetekben késztethető maradásra.
Mikor hazaért, próbált mosolyt erőltetni arcára, nem akarta, hogy az édesanyja, az az áldott jó lélek még egy plusz terhet vegyen fel a vállára a többi száz mellé.
Zsófi az évzárón aztán úgy döntött, odaáll osztályfőnöke, Vera néni elé, és megkéri arra őt, hogy vegy fel édesanyjával a kapcsolatot, és javasoljon neki egy másik iskolát. Indoklásképpen meg találjon ki valami hihetőt. Ő ehhez még kicsi.
Szeptembertől aztán egy közelebbi, ám rossz hírű iskolába kezdett el járni, ahol többé nem kellett szembesülnie a marginalizált lét fájdalmas tapasztalatával. Úgy érezte, itt a testvéreihez került.
Így lett a jövőképe sötét, mint a dohányboltok (ablaküvegei).